„Önálló értéket próbálunk teremteni” – Interjú Tamási Zoltánnal, a Hisztéria Yahuda doktorával

2024. április 19-én lezajlott a Thália Színház utolsó premiere az idei évadban – nagy sikerrel került bemutatásra a Hisztéria, a lelkiismereti kérdéseket és az életünk során elkövetett hibákat boncolgató sötét utazás Sigmund Freud tudatalattijában. Tamási Zoltán, aki Yahuda doktor szerepében látható a fordulatos fekete komédiában, a bemutatót megelőzően osztotta meg velünk a Hisztériával kapcsolatos gondolatait.

Néhány mondatban össze tudnád foglalni nekünk, miről is szól pontosan a Hisztéria?

A darab – nem feltétlen általános, inkább csupán az én személyes értelmezésemben – egy szembenézés. A halálunk előtti pillanatokban vissza kell tekintenünk és szembesítenünk kell önmagunkat leélt életünkkel, életünkben hozott döntéseinkkel, valamint azok igazolható vagy éppen hazug morális támasztékaival. A halál árnyékában a már életünk teljében is traumatikus események, végzetes döntések és cselekedetek csak még hatványozottabb erővel kísértenek; kopogtatnak, dörömbölnek a lélek kapuján. Ezeket a pillanatokat éli át a nyolcvanas éveiben járó, rákbeteg Sigmund Freud életének lepergő filmjében. Szembe kell néznie tudományos munkásságának tévedéseivel, a holokauszt traumájával; családtagok, betegek, barátok, kortársak vádjaival.

Freud életét a tudat rejtett mélyén megbúvó titkos mozgató erők feltárásának szentelte, gyógyító, felszabadító szándékkal. Ám meg kellett tapasztalnia azt is, hogy a tudatalatti, avagy a szakszerűbb freudi terminussal élve a tudattalan tudatba emelésével, nagy felelősséggel járó, nagyon veszélyes területre lépett. Éppen ezért gyakran módosította, újraértelmezte, továbbgondolta, vagy megtagadta saját téziseit. Ugyanakkor gondosan óvta hitelességét, őrizte erényességét. Egész életében önmagát is analizálta, és önmagában is megtalálta a vélt vagy valós rejtegetni való rosszat.

Freud a legmélyebb igazságot kutatta. Mely tiszta és tisztátalan. Természetes, hogy a hedonista vágyak és az erkölcsi tisztaság benne is összeütközésbe kerültek; a felsőbbrendű nemes tudományosság és a mocsokkal fertőzött valóság.

Talán nem ártana, ha nem csupán halálunk előtt eszmélnénk és magyaráznánk hazug önámítással jóvá rossz bizonyítványunkat, hanem az életünket jelentő pillanatok sokaságát, melyek megélése igazán a saját felelősségünk, már zajló életünk során magunk is szigorúbb analízis alá vetnénk a morál és a természetesség képviseletének nevében. Mert a végtelenbe tartó híd végtelenszámú tartópillérjeinek nem lehetünk selejtjei.

Kit játszol a darabban, és mi a szerepe a karakterednek a történetben?

Yahudát játszom, Sigmund Freud orvosát, aki emellett bizalmas barátja is. A zsidóüldözés, a kristályéjszaka, a vészkorszak kezdetének idejében járunk. Freud istentagadó írásaival szemben Yahuda vehemensen védelmezi a zsidó tanokat. Yahuda Freud egyik énjének megtestesülése; a judaizmus, a zsidóság, a felelős zsidó identitástudat képviselője.

A darabban megjelenik Salvador Dalí is, aki a való életben Freud-hoz hasonlóan különc, újító, nagyon eredeti figura volt – a tudatalattira, az álomképekre épülő szürrealista irányzatot képviselte. Értelemszerűen Freud munkássága nagyban inspirálta őt. Freud viszont, akit a társadalom és a tudományos élet egy része megvetett, pszichoanalitikus kutatásainak eredményeit elutasította, éppily megvetéssel reagált Dalí művészetére. Talán igaza volt, talán ez egy újabb tévedés.

A legfelkavaróbb szereplő azonban Jessica, aki az anyja nevében egy freudi pszichoanalízisen átesett konkrét esetet képvisel. Tágabb értelmezésben egy újabb, és az egész darab szövetén átívelő lelkiismereti kérdést vet fel. Az analitikus jó szándékú feltárásával feloldhat egy régóta kísértő szorongást, de ellenkező hatás is bekövetkezhet: a dolgok az előzetes állapotnál is rosszabbra fordulhatnak.

Mi volt az első benyomásod a Hisztériáról?

Az olvasópróbán azt gondoltam, hogy ez egy hosszadalmas, követhetetlen katyvasz. Tulajdonképpen fordított dramaturgia mentén halad a cselekmény. Nem az történik, hogy egyből rácsatlakozunk egy világos felvetésre, hanem világosság csak a darab végén gyúl. Eleinte csak azt láttam, hogy be van dobálva a kalapba egy pszichoanalitikus tragédia, egy szürrealista Salvador Dali, megjelenik egy vallásos orvos, illetve jelen van Freud, aki szüntelen tiltakozik, rejteget valamit, magyarázkodik, vagy a korai nézőkkel együtt nem érti, hogy tulajdonképpen mi történik itt, ami egyébként humoros. Sokáig nem találtam a fókuszt. Műfajok is keverednek, a nyomasztóbb részeket kifejezett bohózati elemek váltják. A próbafolyamat alatt azonban mindannyian egyre közelebb kerültünk az anyaghoz. A rendezés pedig számtalan ötlettel segítette az értelmezést. Fényváltások, hangeffektek, zenei aláfestés, videó installáció, szcenikai trükkök szokatlan sokasága teszi izgalmassá ezt az előadást és nyit és erősít újabb és újabb rétegeket.

Mennyiben van valóságalapja a darabnak?

Freudnak tényleg szájrákja volt, ami borzalmas fájdalmakkal járt, rengeteg műtéten átesett, de az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Valós esemény volt Salvador Dalí és Sigmund Freud 1938-as találkozója is, ami nem sikerült kölcsönösen barátira, illetve egy esettörténet is lezajlik az előadásban, Freud egyik hisztériás betegével folytatott terápiájának tömörített változata. Vannak tehát valós szálak, mindemellett ez egy fikció.

Ütköztetek nehézségekbe a próbák alatt, amit át kellett hidalnotok?

Ha színházról van szó – ami ugye olyan, mint az élet – csak nehézségekről beszélhetünk. A színházcsinálás kérdések és megkérdőjelezések, elképzelések és ötletek özöne. Ebben a tébolyban kell – lehetőleg kölcsönös megegyezéses alapon – egyirányú rendet vágni, mely egyirányúság ettől még éppen megengedi a rétegek és az értelmezési lehetőségek sokaságát.

Elsődleges cél és alapvetés, hogy a szerző gondolatait próbáljuk megfelelően értelmezni és tolmácsolni. De mindig előfordul, hogy valamit jobban ki akarunk hangsúlyozni, ezért betoldunk, és mindig találunk momentumokat, melyeket úgy ítélünk meg, hogy feleslegesen terhelik a néző figyelmét, ezért kihúzunk. A színházcsinálás egy organikus, folyton változó, itt és most alakuló dolog; tiszteletben tartjuk a szerzőt, nem hamisítjuk meg, de mindemellett önálló értéket próbálunk teremteni. Ez a kérdésfeltevés és megkérdőjelezés kettősség végigkíséri bármelyik színházi előadás próbafolyamatát. Itt leginkább ez a vegyes műfajú, kaotikusnak tetsző dramaturgia okozott külön nehézséget. Ez az írás nem könnyen adja meg magát, de azok az igazságra törekvő, jótékony hullámok, melyeket bennem ez a drámai anyag és ez a rendezés végül elindított, számomra értékessé, küldetéssé emelik ezt az ügyet.

Ez egy négyszereplős darab – melyiket találod nehezebbnek, egy sokszereplős darabban játszani, vagy ha kevesebb szereplőre (most például négyre) épül egy teljes színdarab?

A színházban hibátlan állapot nincsen. A színházban minden nehéz, ha kicsi a színpad, ha nagy, ha sok a szereplő, ha kevés. És semmi nem jó. Nem jó, ha sokat játszunk egy darabot (kiégés veszélye), nem jó, ha keveset (rutinhiány veszélye), tulajdonképpen nem jó egyetlen instrukció és ötlet sem, mert további problémák garmadát gerjeszti. A színház egy színes hőlégballon, ami folyton kilyukad valahol. Ezeket a lyukakat toldozzuk-foldozzuk. A cél, hogy minden este héttől ezt az óriás léggömböt a magasban tartsuk, olyan könnyed természetességgel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Négyszereplős előadásban dolgozni koncentráltabb feladat, a szerepek kiegyenlítettebben hangsúlyosak. Egy stúdió előadásban könnyebben eljuttathatunk mélyebb tartalmakat, mélyebb érzelmeket. A kisszínpad emberközelibb. A sokszereplős nagyszínpadi lét bombasztikusabb hatásokra törekszik és a rendezői figyelem ott jobban megoszlik.

Mi fogja majd meg leginkább a nézőket a Hisztériában?

Egyediek vagyunk, individuumok. Személyenként eltér, ki mit ragad ki az egészből, kit milyen események, hangok vagy képek fognak meg leginkább. A Hisztériában sokféle motívum van, ami megérintheti, elgondolkoztathatja a nézőt. Freud az emberiség történetének egy kivételesen fontos alakja volt, és ebben a történetben látszólag nimbuszának lerombolásáról van szó. Vagy talán az igazságkeresés ellentmondásokkal terhes küzdelmeiről. Ha vissza akarok kanyarodni az elejére, én az önszembesítést tartom fontosnak, hogy tudatlanságból és egyedi kódoltságú akarnokságból fakadóan mennyi mindennel sértjük a dicsőnek álmodott világot életünk során… amit végül már nem tudunk visszacsinálni. Nekem erről szól ez a történet.

A Hisztéria Horváth Illés rendezésében, valamint Szervét Tibor, Czakó Julianna, Mózes András és Tamási Zoltán főszereplésével került színre. A darab sikerét bizonyítja, hogy az aktuális évadban hátralévő időpontokra már a premier előtt elfogyott az összes jegy, az érdeklődők így legközelebb ősszel vehetnek majd részt a Freud tudatalattijában tett sötét utazáson.