Egy életmű nyomában – Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai a Thália Színház színpadán

Van valami különös melegség azokban az estékben, amikor a nézőtéren ülve nemcsak dalokat hallgatunk, hanem saját emlékeinkkel is szembenézünk. A Thália Színház zenés színházi estje pontosan ilyen: egy finoman rétegzett, érzékeny utazás egy életműben, amely generációkat köt össze, és amely ma is kimondhatatlanul aktuális.

Cseh Tamás dalai és Bereményi Géza szövegei olyan lenyomatot hagytak a magyar kultúrában, amelyhez időről időre vissza kell térnünk. Nem nosztalgiázni – hanem megérteni, honnan jövünk, és talán azt is, merre tartunk. A színpadon megszólaló dalok pontos társadalmi látleletek, finom nő–férfi történetek, és mindent átszövő, kesernyés humor – ahogy csak ez a páros tudta.

Az est különlegessége nemcsak az anyagban, hanem a formában is rejlik. Élőzenekar, LED-falak, ritkán látott filmrészletek és személyes történetek váltják egymást, miközben a néző egyszerre érzi magát egy presszóban, egy pályaudvaron vagy egy régi kocsma félhomályában. A zenei ívért Rakonczai Viktor felel, aki biztos kézzel teremt egységet múlt és jelen között.

Az előadás erejét azonban mindenekelőtt a színészek adják. Ritka és ünnepi pillanat, amikor ennyi különböző színészi alkat, tapasztalat és érzékenység találkozik egyetlen estén. A szereplők között ott van Molnár Piroska elementáris jelenléte, Szabó Győző nyers őszintesége, Udvarias Anna finom belső feszültsége, Gubás Gabi érzékeny női hangja, Czakó Julianna mindent elsöprő energiája, valamint Hevesi László, Jámbor Nándor, Vida Péter, Zayzon Zsolt férfias energiái mellett mostantól egy új hang is megszólal.

Külön öröm, hogy a produkcióhoz csatlakozott Sipőcz András, aki nem ismeretlen a Thália közönsége számára. Jelenléte természetes módon simul bele az est világába: nem akar hangsúlyos lenni, mégis pontos. Az a fajta színészi minőség, amely nem magára, hanem a történetre irányítja a figyelmet – és talán épp ezért marad velünk sokáig.

Görög László rendezésében nem kapaszkodókat kapunk, hanem szabadságot. A dalok megszólalnak, a csendeknek súlya van, és a néző egyszer csak azon kapja magát, hogy nem csupán egy előadást figyel, hanem a saját elméjében jár. A Fehér Babák nem akar eligazítani, nem kínál kész érzelmeket – inkább finoman megnyit egy világot, ahová mindenki a maga történeteivel érkezik.

És miközben a dalok egymás után születnek újjá a színpadon, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi lenne, ha Cseh Tamás ma is itt lenne? Mit mondana rólunk, erről a korról, ezekről a kapcsolatokról? Felismernénk-e magunkat a soraiban? Az est nem válaszol – de ritka érzékenységgel tanít meg újra kérdezni. És talán ez az, amire ma a legnagyobb szükségünk van a színházban.

Jegyek IDE KATTINTVA elérhetők!