Jaskó Bálint: „Nagyon izgalmas munka kezdődött el tavaly”

Hiányzott az a tapasztalat, hogy mit jelent kőszínházban dolgozni – mondja. Pályáját a KOMA Társulatnál kezdte, majd jöttek a független, szabadúszó évek. Egy éve csatlakozott a Thália Színház társulatához, ahol a több bemutató mellett a már futó darabokban is átvett szerepeket. Jaskó Bálinttal beszélgettünk.

– Miként vezetett az utad a Thália Színházba?

– Mielőtt ide szerződtem, fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne többször ugyanabba a színházba menni, egy helyen lenni. A kiszámíthatóságra is vágytam, de kíváncsi voltam arra is, milyen lehet újra csapathoz tartozni. A színházi életemet a KOMA Társulatnál kezdtem, az volt a legmeghatározóbb olyan élmény, amikor ugyanazzal a csapattal csináltunk előadásokat újra-meg újra. Hiába játszottam vendégként Tatabányán, Veszprémben, rövid ideig társulati tagként a Magyar Színházban, de hiányzott az a tapasztalat, hogy mit jelent egy kőszínházban dolgozni, amikor nem utazunk annyit, és mindig van egy fix játszóhelyünk, és körbe vesz egy nagy stáb, ahol színészi feladataim vannak. E tekintetből valóban nagy váltás volt, hogy itt van egy hatalmas ház több játszóhellyel, évente új repertoárral. Nagyon izgalmas munka kezdődött el tavaly.

– A két játszóhely, a Télikert és a nagyszínpad két különböző műfajt is jelent. Kihívás? Vagy sokkal inkább az előnyeit élvezed a sokműfajúság lehetőségének?

– Színészbarát, hogy az ember minden húrját meg tudja pengetni. Amikor sokat játszom egymás után a nagyszínpadon, ahol jellemzően a harsányabb vígjátékok, bohózatok mennek, egy idő után vágyom a kisebb tér lelkizősebb, mélyebb, sokszor eszköztelenebb történetmeséléseire.

Nagyon jó dolog, ráadásul nekem megmaradt néhány előadásom a szabadúszó korszakomból, azok is gazdagítják a palettát. A színházcsinálás nagyon sokrétű dolog, élvezem, hogy estéről-estére olyan kollégákkal játszom, akiktől mindig el lehet lesni valamit, ami inspirál.

– Két vérbő darabbal, a Nyakamon a nászmenet, és Feydeau A hülyéjével indultál a Tháliában. Sokan vélik úgy, hogy ezeket a könnyedebbnek gondolt előadásokat néha sokkal nagyobb kihívás játszani. Valóban?

– Azt nem osztom, hogy az egyik műfaj könnyebb vagy nehezebb lenne, mindenkinek talán az alkata is meghatározza, hogy melyikben mozog otthonosabban. Egy bohózatnál hamarabb lehull a lepel, derül ki, hogy valami aznap este jól sikerül-e, tudjuk-e úgy csinálni, ahogy próbáltuk, ahogy a kotta írja, ahogy a legjobb tudásunk szerint tesszük. Képesek vagyunk-e egymással annyira koncentráltan lenni, hogy tudjuk vezetni a nézőket. Ott gyorsabb a visszajelzés, kicsit egyértelműbb, hogy kijött-e a poén. Egy mélyebb történetnél szerintem szubjektívebb a befogadói oldalról, hogy ki mit gondol. A Télikertben sok esetben csak a tapsrendnél derül ki, amikor látjuk a nézőket, hogy a történetet sikerült-e velünk együtt átélniük..

– A legutóbbi bemutatóban Dürrenmatt A csendestársban Billt alakítod. Van benne krimi-szál, korrajz, társadalomkritika.

– Ahogy Szikszai Rémusz megálmodta a világát, első pillanattól azt éreztük, hogy olyan, mint egy film, amit az ember el kezd nézni, s viszi magával a történet. Már az első olvasáskor annyira erősen az volt a benyomásunk, hogy mennyire rímel minden a mai világunkra. Alapvető emberi, erkölcsi kérdéseket vet fel, amiről szeretünk gondolkodni. Hogy egy munkavállalás során hol húzza meg az ember azt a határt, ahol még tud önazonos maradni. Észreveszem-e, ha nem vagyok önazonos, hogy van-e a társadalomból való kimenekülésnek alapja. Lehet-e az embernek önálló, szabad akarata? Bill, akit játszom, fiatal lázadó, tele harci kedvvel, tagadja, hogy bármi értelme lenne ennek a világnak, hogy értelme lenne az életnek. Számára csak egy megoldás létezik, a teljes anarchia. Csak a világpusztulás lehet az, ami megfelelő választ ad. És ezzel olykor könnyű azonosulni. Ugyanakkor itt vagyunk, itt élünk, de Billnek is van néhány olyan értéke és kapcsolata, ami ezt erősíti meg, hogy csinálni kell az életet. Nagyon jó történet, amit jó nézni, és jó játszani, mert kiváló szerepek és alakítások vannak benne. Az egész csapat számára ez a munka jó kihívás volt.

– A hülyéje, a Nyakamon a nászmenet is sok szereplős, rögtön egy nagy csapatba kerültél. Mennyire érzed már otthonosnak a színházat, a társulatot?

– Az első pillanattól kezdve, amikor előadásokat, szerepeket vettem át, már a beállópróbákon az volt az élményem, hogy nagyon otthonosan vagyok. Nem éreztem, hogy ne lenne itt helyem, és ez mára tovább erősödött, egyre közelebb kerülünk, egyre jobban értjük egymást nyelvét, hogy ki hogyan fogalmaz, gondolkodik. Kelemen Józseffel – a két előadás rendezője – sokat dolgozunk együtt, A hülyéje próbáin már nagyon sok mindent megértettem, hogy hogyan gondolkodik, és talán itt indult el az, amire vágytam, hogy mit jelent egy csapathoz tartozni. Hogy egyre jobban és tisztábban értjük egymás gondolatait, ami biztonságot ad, és úgy tud folyni egy munka, hogy nincsenek már fölösleges körök. A színpad, egy előadás létrehozása mindig légtornász mutatvány, ahol fontos, ha számíthatunk egymásra. A Tháliában azt érzem, mindenki figyel a másikra.

– A hülyéje többek között erről szól, az emberi kapcsolatokról, arról, ahogyan, amiben élünk.

– Olyan jó nézni a közönséget, látni, hogy sokszor ráismernek ezekre, hogy a mindennapi feszültségüket oldani tudják egy mosollyal, egy nevetéssel. Hogy magukra ismerve önmagukon is tudnak nevetni, s ha ebben mi egy történet elmesélésével segíteni tudunk, az nagyszerű élmény.

Forrás: Papageno