Így készült az Egy a ráadás

Nemrégiben bemutatásra került Ray Cooney fergeteges bohózata, az Egy a ráadás! A helyzetkomikumokra épülő darab középpontjában egy mesés örökség áll. Billy Hickory-Wood egy átlagos, eszesnek nem éppen mondható fiatalember, akire váratlanul rákacsint a szerencse: kiderül, hogy egy idős, jómódú úriember egykor közeli barátságban állt az ő édesapjával, és most szeretné egy jelentős pénzösszeggel megajándékozni Billy-t. Csakhogy ahhoz, hogy Billy megkaparinthassa az őt illető örökséget, bizonyítania kell, hogy tényleg ő az a fiú, akit az öregúr keres – ezt pedig igencsak megnehezíti, hogy több, Billy-re megszólalásig hasonlító Hickory-Wood is beállít a pénzért.

Az Egy a ráadásban minden megvan tehát, amit egy klasszikus bohózattól várunk: különböző társadalmi osztályok küzdenek a nyereményért, közben váratlan konfliktusok és félreértések állják az útjukat, ráadásul a karaktereink még számos alkalommal össze is cserélődnek, garantálva, hogy minden a feje tetejére álljon az előadás erejéig. Az ilyen összetett színdarabok kidolgozása pedig aprólékos előmunkálatokat igényel – erről a folyamatról kérdeztük a darab alkotóit.

„Az Egy a ráadás műfaji megjelölése bohózat, de ennek is a börleszkbe hajló változata a maga szélsőséges, abszurd helyzeteivel” – meséli Tasnádi Csaba, az Egy a ráadás rendezője. A próbafolyamat utolsó szakaszában járunk, a darab közreműködői minden energiájukkal a színpadi létezés minél olajozottabb működtetésén munkálkodnak. Csabát a plakátfotózás során sikerült elkapnunk néhány szóra. – „Itt a szerző a végsőkig feszegeti a hagyományos színházi előadás kereteit, már-már egy cirkuszi mutatványba, egy porondakcióba hajlik a dolog. Legalábbis az első élményem ez volt, és ez alig változott a megvalósítás folyamán. Nem könnyű úgy szórakoztatni ezzel a darabbal, hogy végig habkönnyű mutatványnak tűnjék, és picit se domináljon a befektetett erőfeszítés, holott a háttérben ez nem kevés.”

Csaba Zöldy Z Gergő díszlettervezővel, valamint Szelei Mónika jelmeztervezővel dolgozott a darab előkészületein. Ez igen komoly együttműködést igényelt, hiszen egy komplex és mozgalmas, gyorsan váltakozó jelenetekből álló színdarabról beszélünk, így minden részletet pontosan egymáshoz kellett igazítani a történet megfelelő folyásának érdekében.

„Az egyetlen fő szempontunk a díszlet megalkotásánál az volt, hogy minél gördülékenyebben lehessen lebonyolítani az előadást. Mindenfajta konvenciót és építészeti hitelességet félretettünk, a díszlet teljes mértékben a produkciót szolgálja ki. Nagyon érdekes, hogy mi született a tervezőasztalon és a makettezés során: egy cirkuszi porond fele, és azért csak a fele, mert a nézők egy amfiteátrum szerű, univerzális teret látnak, amiben az attrakción, a mutatványon van a hangsúly. Természetesen ez azért nem cirkusz; itt egy hagyományos értelemben vett színházi előadást, műfaji határokon mozgó komplex dolgot kell létrehozni.”

Szelei Mónika, az Egy a ráadás jelmeztervezője szintén gyakran megfordul a színházban, ahogy közeleg a bemutató időpontja. Jelen van a ruhapróbákon, figyelemmel kíséri a szükséges igazításokat, de részt vesz például a plakátfotózáson is, hogy a jelmezek a lehető legjobban mutassanak a képeken is. Mindezt persze hosszas tervezési folyamat előzte meg a részéről, melynek során számos kritériumot kellett szem előtt tartani, hogy a kialakult kép hiteles, korhű legyen.

„Bár a darab alapvetően az 1920-as éveket öleli fel, mi több szempont miatt is úgy döntöttünk, hogy áttesszük a történetet a ’40-es évekbe. A szövegben szerepelnek háborús utalások, így mindenképpen háború utáni időszakot kellett választanunk, így szúrtuk ki végül az 1947-et.” – A döntésben, miszerint eltávolodnak a ’20-as évektől, közrejátszott, hogy a Thália Színházban több ebben az időszakban játszódó darab is van, így szerették volna áttenni ezt a történetet egy olyan korba, ami hálás a darabnak, ugyanakkor kicsit másfajta szín a repertoárban is.

„Sok rendező azt a sorrendet preferálja, hogy először a díszlettervezővel kidolgozzák a teret, majd utána jön a képbe a jelmeztervező. Egyébként tényleg nagyon fontos, hogy ekkorra már nagyjából kialakuljon a koncepció és maga a tér, a mi esetünkben viszont csak egy picivel hamarabb kezdték el kialakítani a díszletet, aztán együtt hárman (Zöldy Z Gergő díszlettervező, Tasnádi Csaba és én) elkezdtük kigyúrni a karaktereket és a színeket” – teszi hozzá Móni a munkafolyamatok megkezdését illetően. Először a kormeghatározásra koncentráltak, ehhez gyűjtöttek formai elemeket, tablókra szedték szét a különböző karaktereket, majd miután ezt leszűkítették, kezdtek csak el foglalkozni a színvilággal.

„A ’40-es évek második fele divat szempontjából egy korszakváltás is volt. A darabban egy arisztokrata család képét látjuk leginkább, ugyanakkor az este folyamán más társadalmi rétegekből származó karakterek is megjelennek, akik közül majdnem mindenki angolszász területről való – ráadásul az egyik skót; a másik egy nagyvárosi, de alsóbb rétegből származó festő; illetve van még egy középosztálybeli tanár is. A férfiak szmokingjait a társadalmi rétegekkel színesítettük be, így látványos közöttük a kontraszt, hogy ki mit képvisel.”

Alaposan megtervezett, tudatos döntés áll a jelmezek színvilága mögött is, amit Móni is megerősít.

 „A karakterek elhelyezkedését és egymáshoz való viszonyát színekkel alapoztuk meg. Ilyen például, hogy az arisztokrata család tagjainak öltözetében a lilás-rózsaszínes-padlizsános színek dominálnak, míg ettől eltávolodva jelenik meg barnás-földszínekkel Bill, a festő karaktere, vagy az ő barátja, Charlie, aki előadja, hogy jogász. Ugyanígy kicsit hozzájuk igazítottuk a tanár, Rupert öltözetét, illetve ugyanebben a zöldes-föld színvilágban tartjuk a skótot, Michaelt is.”

„Ez a procedúra több hétig tartott, közben Csaba folyamatosan dolgozott az anyagon, a dramaturgián Hamvai Kornéllal (a darab fordítója – a szerk.). A díszlet olyan szempontból sokkal nehezebb volt, hogy ott a járásokat is ki kellett találni; nekünk könnyebb dolgunk volt, mert legfeljebb ahhoz kellett alkalmazkodnunk, hogy a színészek jól tudják használni a jelmezeket ebben a nagyon intenzív mozgásban és ki-be bujkálásban. Nagy logisztikai bukfenc nálunk csak egy volt, a díszletben azért több is.”

Rendezői szemmel is akadtak buktatók, nehézségek a munkafolyamat során, erre Tasnádi Csaba is kitér.

„Természetesen minden darab máshogyan nehéz. Egy Shakespeare-nél vagy Csehovnál általában olyan széles az értelmezési lehetőségek skálája, és olyan rétegzett, hogy az alkotói fantázia sokkal szerteágazóbban működhet. Az Egy a ráadásban sokkal inkább az a nehéz, hogy tulajdonképpen egy színpadi masinériát kell kitalálni és mozgatni, hogy a darab bűvészmutatvánnyá válhasson a nézők szemében.Szerencsére elég precíz tervezés előzte meg a konkrét munkafolyamatot, és a színészek is odaadással vesznek részt a dologban, így nagy meglepetések nem érhettek. A nehézségeket mindig sikerült közösen megoldanunk. Egyetlen dolog volt, ami az alkotói folyamat áldozata lett: kihagytunk egy momentumot a bohóctréfák sorozatából az írott műhöz képest, mert úgy gondoltuk, hogy nem lehet hitelesen megvalósítani, csak kompromisszumokkal, amelyek már a nézői élmény rovására mennek.”

Csaba azt is kiemeli, hogy a darab nem a rendezői fantázia szárnyalását kívánja meg, hanem sokkal inkább szakmai tudást, rendezői mesteremberséget, és azt a rutint, amivel az ember előrelátóan tud modellezni szituációkat.

„Borzasztóan meghatározó már az első lépéseknél az, hogy a lebonyolíthatóságot, a végkifejletet el tudjuk képzelni. Az egész színpadi masinériát, díszletet, jelmezt, magát a látványt és térbeli elhelyezést mind ennek kell alárendelni. Jó sakkjátékosnak kell lenni, hogy az ember modellezni tudja ezt a játszmát, amiben szeretnénk győzni, de úgy, hogy a nézők is nyerjenek.”