Tamási Zoltán szinte sosem mesél magáról. Ez most egy olyan ritka alkalom, amikor megosztja velünk egyik számára kedves, karácsonyi emlékét.
Két fiú és a legkisebb egy lány. Gyerekeink hárman vannak és már felnőttek. De persze sokáig még gyerekek voltak. Azon a karácsonyon is gyerekek voltak, amikor a kisebbik fiút megtréfáltuk. Bár inkább már kiskamaszkorban jártak. A fiúk még nem fordultak a lányok után, de már nem mondták a kéményre, hogy füstöny, vagy a kávés csészére, hogy a mintája bohóci, a lányunkat még nem érdekelték a fiúk, de már nem mondta, hogy kicentikufált a mosógép. Jótestvérek voltak, de a középső gyerek mindjüknél különösebb gonddal ügyelt arra, hogy minden elosztás mindig igazságos legyen. Még a mazsolás drazsékat vagy a mogyorószemeket is megszámolta, ha valami ömlesztett finomság érkezett és pontosan harmadolta, nehogy valakit – talán túlzott jószívűsége, esetleg nagyobb mohósága miatt – igazságtalan hátrány illetve indokolatlan előny érjen.
Azon a karácsonyon is, ahogyan szoktuk, annak rendje s módja szerint csilingeltünk. A gyerekek izgatottan beszaladtak, aztán mind türelemre szorítva magunkat, csillagszórókat gyújtottunk és békességesen elénekeltük a Mennyből az angyal-t, ahogyan azt a közel kétezer éves tradíció megkívánta. A tradíciókban akkor is van valami lélekemelő, ha egyébként esetleg egyáltalán nem hiszünk semmiben. A fa alatt zsúfolódtak az ajándékok. A dalt elénekeltük, a csillagszórók leégtek, boldog karácsonyt kívánva megöleltük egymást. És ekkor elkezdtük átadni az ajándékokat: ez a tied, ezt neked adjuk, ezt pedig te kapod. A gyerekek sorra bontogatták meglepetéseiket a díszes csomagolásokból, ám egyre csak a lányunk és a nagyobbik fiú kaptak csuda dolgokat. A középső gyereknek, az igazságos kisebbik fiúnak csak szórványosan jutott valami apróság: egy tábla csoki, 2-3 pár zokni, egy pöttyös bögre, színesceruzák, mert képregényeket rajzolni azért mindig is szeretett. Az ígéretes lehetőségek, a nagy csomagok, nagy dobozok kezdek elfogyni. Egyre csak örült mások boldogságának, és örült persze a pöttyös bögrének is, mint aki ilyet még életében nem látott és nem is remélt soha, de a többiek cipőt, pulóvert, farmert, kabátot, csinos ruhákat, menő cuccokat, nagy képes albumokat, aztán MP3 lejátszót, fülhallgatót, meg távirányítós dzsipet kaptak. Ez utóbbit a lányunk kapta, mert a fiúk mellett kitanulta a fiús szakmákat is, és akkor éppen egy vagány távirányítós autó volt legfőbb vágya, melynek teljes tudását a Hősök terén lehetett legjobban érvényesíteni, honfoglaló vezérek, nagy magyar királyok és fejedelmek társaságában.
A kisebbik fiú, leplezni igyekezett a hosszadalmasra nyúló ceremónia alatt kibontakozó tanácstalanságát, és kivételezett jósoruk miatt már testvérei is kezdték kellemetlenül érezni magukat. Az ünnepi hangulat egy pillanatra zavarodottságba fordult, csendes mosolya mögé rejtve kicsit minden gyerek elszontyolodott. Érezték, hogy itt valami nincs rendben. Ám ekkor elhúztuk a függönyt és felkapcsoltuk a teraszon a díszkivilágítást. A gyerekek megfordultak. Az üvegajtó mögött, odakint, a havas balkonkorlátnak támasztva egy teljes felszereltségű, vadonatúj kerékpár állt. A régi kerékpárját már kinőtte és rommá harcolta. Bár Ő soha nem követelt ilyesmit, de egy új, egy igazi kerékpár már régen kijárt neki. Olyan, amilyennel már felnőttek is kerékpároznak. Amivel sötétedés után és messzebbre is lehet menni, mert van rajta világítás és váltó. Ez volt, már méretei tekintetében is a legnagyobb ajándékunk. Ez nem fért a fa alá. Hiszen csak emiatt alakult így az egész ünnepi este.
A kisebbik fú az üvegajtónak támasztotta a homlokát és hosszú percekig csak bentről szemlélte a mesebeli képet. Már nagyfiú volt ahhoz, hogy gyerekes érzelmeket mutasson. Mi csak a hátát láttuk. De tudtuk, hogy sír. Sírt a boldogságtól. És sírt azért is, mert haragudott magára, amiért már kezdett rosszakat gondolni, hogy talán Őt, mi nem is szeretjük annyira. Mi pedig kicsit szégyelltük magunkat, amiért ilyen gonoszul a bolondját járattuk vele. De igazán már semmit nem tettünk. Mind elérzékenyültünk a boldogságtól. Csak hangtalanul hagytuk, hogy lelkünket átjárják a feltoluló hullámok.
