A Thália Színházban már megszokott, hogy a vidéki és határon túli társulatok különböző fesztiválok keretében mutatkoznak be a budapesti közönségnek. Az idei programsorozat – a Thália Fesztivál 2022 – ilyen szempontból rendhagyó lesz. Június 5-11-ig a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje és a Vidéki Színházak Fesztiválja ugyanis ezalatt a gyűjtőnév alatt, egyben kerül megrendezésre. Széles a kínálat az előadásokból, hazai és külföldi rendezőkből egyaránt – egyikük Ilja Bocsarnikovsz, aki már sokadik alkalommal vendégeskedik hazánkban. Ezúttal a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban dolgozott, ahol Thornton Wilder: A mi kis városunk című darabját rendezte. Magyarországi élményeiről, az előadás felépítéséről, üzenetéről kérdeztük őt.
Nem ez az első, hogy Magyarországon dolgozol. Van bármiféle korábban kialakult kapcsolatod, vagy mindig a meghívások érdekeltek?
2017-ben jöttem először ide rendezni, és azóta is tart ez a kapcsolat Magyarországgal. Minden egyes alkalom különleges számomra, de már sokkal kevesebb bennem az a félelem, vagy inkább drukk, mint ami az első rendezésemnél volt. Lehet azt mondani, hogy ebben az országban teljesen otthon érzem magam.
Ha összehasonlítod a többi hellyel, ahol eddig dolgoztál, miben más itt dolgozni, magyar kollégákkal?
Dolgoztam Lettországban, illetve amerikaiakkal, valamint angol és német színészhallgatókkal is. Tehát valóban van valamennyi tapasztalatom, és azt kell mondanom, hogy itt, Magyarországon azért is érzem magam komfortosan, mert a magyar színházat erősnek és az orosz színházhoz közel állónak tartom. Így soha nem éreztem azt, hogy lenne bármilyen meg nem értettség közöttünk a kollégákkal. Az egyetlen nehézség az az, hogy a magyar nyelvben a főneveknek nincs neme, és mivel ezt nem tudom megváltoztatni, kénytelen vagyok megbékélni vele. (nevet)
Rátérve a kecskeméti rendezésre. Konkrét megkeresés érkezett a színház részéről, vagy te választottad?
Alapvetően én jöttem ezzel az ötlettel, Péter (Cseke Péter, a színház igazgatója) pedig nagyon gyorsan reagált, hogy ő itt ezt az előadást el tudja képzelni. Azt kell mondjam, szinte párhuzamosan találtunk rá erre az anyagra.
Mi volt az, ami megfogott ebben a darabban?
Egyrészt szerintem minden rendezőnek van egy olyan hátsó fiókja, amiben azokat a drámákat tartja, amiket szeretne egyszer megrendezni. Nekem ez a darab egy kisszínpadra való előadásként ott volt. Másrészt, számomra, amikor anyagot választok mindig fontos a tartalom és általában két gondolatiság hajt: az embereknek a boldogságra és a megváltásra való törekvése. Paradox módon ebben a darabban ez a boldogság és a megváltás nagyon pici dolgokon keresztül jelenik meg, amiket azt gondolom, hogy észre kell vennünk, magunkba kell szívnunk. Pontosan arra tanít minket ez a darab, hogy ezeknek a pici dolgoknak az észlelésével születhet meg a megváltás, a boldogság és alapvetően a szeretet, ami mindannyiunkat át kell, hogy járjon.
Mondhatjuk azt, hogy ez a megváltás és boldogságkeresés, ami jellemző a Grovers Corners közegre? Ennek a megtalálásával megy haza a néző?
Meggondolatlanság lenne a részemről, ha azt mondanám, hogy tudok válaszokat adni a nézőknek, amiket hazavihetnek. Maga az előadás lehetőséget ad arra, hogy kérdéseket vessünk fel – ahogyan szerintem minden művészeti ág ezt teszi – és csak remélem, hogy a néző magával viszi amit kapott, és továbbgondolja. Ez nem feltétlenül történik meg, lehet, hogy nem érek el hozzájuk, de maga az, hogy én fel tudtam tenni ezeket a kérdéseket, fontos.
Kicsit kitérve az előadás technikai megoldásaira. Egy különlegesen üres térbe érkeznek meg a nézők, de legalábbis egy minimális díszlet fogadja őket, viszont annál több hangeffekt kíséri az előadást. Elmondanád, hogyan épült fel ez a koncepció, mennyire nehezítette meg a próbafolyamatot?
Ami a minimalista díszletet illeti, az igazából az író zsenialitása. Természetesen a tárgyak hiánya, ez a vizuális megoldás azt a gondolatot erősíti meg, hogy nincs semmi fontosabb, mint az
ember. Ahogyan számomra a színházban és az életben sincs fontosabb az embernél – az ő érzései, gondolatai, reményei, az arra való törekvése, hogy boldog legyen. Ami pedig a hangeffekteket illeti, ez a helyzet természetesen nem volt túl kényelmes a színészeknek, hogy mindent megtanuljanak. De nem is szeretem, ha komfortosak egy helyzetben, mindig igyekszem bonyolítani a dolgukat. Ezenkívül azt szerettem volna elérni, hogy a mindennapi életünk hangjait egyfajta sokszínűségben halljuk meg. A láthatatlan tárgyak hangjainak befogadása hatalmas figyelmet igényel a nézőtől: együtt kell dolgoznia velünk, hogy ez a világ általa színesedjen meg. Pont az tetszik ebben a megoldásban, hogy a néző nélkül ez a világ nem töltődik meg, csak vele együtt.
Nem volt könnyű dolguk, de nagyon büszke vagyok a csapatra. Hosszú folyamat volt mire az előadáshoz hozzárendeltük a hangtechnikát. A színészeket és a hangtechnikusokat is az előadás hőseinek tartom.
Beépítettél egy különleges csavart, ami az eredeti műben nem szerepel, amit a szemfüles nézők észre is vehetnek. Miért volt erre szükség?
Ezt együtt találtuk ki a színészekkel. Nekem így ér körbe ez a történet, hogy amit itt hallottunk, az George története, ugyanakkor mindannyiunknak megvan a saját története is. Ugyanígy tekintettem erre az előadásra – kijön a színpadra 14 színész, hogy segítsenek elmesélni a főszereplő történetét.
Az előadást június 9-én – a Thália Fesztivál 2022 keretében – tekinthetik meg nézőink a Thália Télikertben!
