Díszelőadás van/ a Világszínházban,
Zsúfolt nézőtérre/ már egy tű sem fér be,
Világ ügyelője/ reszketve suttogja:
Molnár Piroskát most/ kérem a színpadra,
Aztán már kiáltja:/ Szívünk Piroskája,
Színésznek születtél, /világra úgy jöttél,
Thália istennő/ teremtett meg téged,
Adjon hát még néked/ számtalan sok évet.
És mit mondhatnánk róla,
Hogy lép a színpadra:
Tán kezdjük a szemével,
Abba hogy mi fér el:
Szemében változó érzések milljoma,
Haragnak-örömnek összefont ostora,
S hozzá a kebléből szálló orgánuma,
Hogy ámulva koccan a teltházas nézőtér fogsora:
Piroska, Piroska, Piroska, Piroska!
Hát éltessen az Isten, drágánk te, Piroska,
Születésed napján ünnepeljünk most ma,
Hogy közöttünk vagy te, nem valahol máshol,
Azt most megköszönjük, nem egyszer, de százszor.
És hogy most ajakunk a végső szót kimondja,
Szívünk Piroskája: Piroska, Piroska, Piroska, Piroska, Piroska, Piroska, Piroskaaaaa….
