Sepsiszentgyörgyről a Tóték című előadás érkezik a fesztiválra. A darab rendezőjét, Bocsárdi Lászlót kérdeztük – többek között arról, miért döntöttek a Tóték mellett, mitől különleges ez a feldolgozás, amiben a regényt is alapul vették, de szó esik az előadás látványvilágáról is.
Az előadást jóval az orosz-ukrán háború kirobbanása előtt, 2021. november 21-én mutattuk be. Már jó ideje, hogy mindannyiunk közérzetét nyugtalanító érzések uralták. Ami minket körülvett olyan időket idézett, amelyek a nagy világégéseket előzik meg. Mohóság és féltékenység mindenütt. Esküszegés és árulás itatja át a mindennapokat éppúgy, mint a nagypolitikát. Minden szabályról kiderül, hogy végelemzésben csak szavak összessége, s mint ilyeneket tetszőlegesen lehet értelmezni, és ha a sürgető érdek úgy akarja,hatálytalaníthatók, semmibe vehetők.
Minden jel arra mutat tehát, hogy az emberiség újabb világégés küszöbén áll, amit a világjárvány kezelése okán végigvitt ködösítésnek köszönhetően már elkerülhetetlennek, természetesnek élünk meg.
Hogy jutottunk idáig? A Tóték az a szöveg, amely a háborúban végbemenő borzalmak hátterét vizsgálja, azt a folyamatot, amely a legszentebb érzések feladásához, az ember lelki torzulásához vezet és a jámbort is képessé teszi a gyilkolásra.
Az egyoldalúan komikusra hangolt feldolgozásokhoz képest minket főleg a történet mélyén rejtőzködő fájdalom gyökere érdekelt, a minden pillanatot belengő iszonyat, mely a szerző vallomása szerint a második világháborúban, a Don-kanyarban a magyar hadsereg által elszenvedett vereséghez kapcsolódik. Ennek a családi környezetben kibontott, az emberiség eltévelyedését bemutató, groteszk látomásnak a megmutatására kerestük a mai közönséget megszólító színházi formát.
Ha a Tóték bemutatására szánja el magát egy színház, elengedhetetlen, hogy a rendkívül bonyolult feladathoz megfelelő színvonalú színészegyéniségekkel rendelkezzen. Ha ez adott, akkor megvan rá az esély, hogy a mű megelevenedjen és az előadás elérje a legfontosabb célt: megszólítsa, elmélkedésre késztesse, ne adj’ isten, megrendítse nézőit. Az igazi színészegyéniség összetéveszthetetlen, nem behelyettesíthető és nem másolja az illusztris elődöket, hanem meglepő expresszivitással képviseli korának lelkületét. Ebből az következik, hogy a megírt, mindenki által jól ismert karaktereket a megszokottól eltérő módon képes kibontani, ezáltal a mű új arca tárul a néző elé.
A Tamási Áron Színház társulata egy sajátos, másokéval össze nem téveszthető színházi nyelvet beszél. A groteszkre jellemző sajátos humor, a mélyrétegek felfejtésére alkalmas árnyalt játék, az intenzív jelenlét mind jellemzi a színészeinket. Ezekből az adottságokból kiindulva egy olyan előadás létrehozását terveztük, amely a darab és a regény szervesítéséből származó szövegkönyvre támaszkodva a ritualitást helyezi középpontba,ugyanakkor a nézőteret élesen összekapcsolja a színpadon történtekkel. A darab feszességét, szikárságát ötvöztük a regény leíró részeinek bölcs szellemességével, fanyar humorával. A szerző lelkét megidéző figurabeiktatása a legfontosabb művészi döntés, ami által nagyobb lehetőséget szerettünk volna biztosítani a vizuális meglepetéseknek, az asszociációs megoldásoknak.
Ennek köszönhetően a díszlet és a jelmez szakítani tud a realista megközelítés kényszermegoldásaival és aszöveg absztraktabb, tágabb értelmezését teszi lehetővé. A térképen, a valóságban nem létező Mátraszentanna világa ily módon kétséget kizáróan sokkal közvetlenebb módon képezi le a mi világunkat.
Az előadás a befejezése által is azt sugallja – és reményem szerint így közelebb kerül Örkény István szelleméhez, aki a világ működését, az ember cselekedeteinek mozgatórugóját rendkívül bonyolultnak,ellentmondásosnak látja –, hogy embertársaink botladozását, eltévelyedését csak együttérzéssel, szeretettel helyénvaló szemlélnünk. Ahogy Hamvas Béla mondja ”Miért? Mert a szellem logikája paradox.”
(fotó: Barabás Zsolt)
